Először az M0-hídnál kavartam el. Átbicikliztem a hídon Budára, aztán a lehajtó után egy útlezárás fogadott. Kis körülnézés után megtaláltam a terelőutat. Az út eleje fehér murvával volt leterítve, úgy tűnt, hogy viszonylag friss. Országútival egy élmény volt haladni rajta. Utána az út bevezetett az ártéri erdőbe. Ez még nagyobb élmény volt - a dagonya és a süppedős homok váltakozott. Végül megtaláltam az aszfaltot, nagyjából fel is ismertem, hogy hol lyukadtam ki, de a sok kanyargás miatt az irányérzékemet elvesztettem. A maradék sejtéseim alapján elindultam az egyik irányban, és majdnem megtaláltam a keresett átjárót a 6-os út meg a vasút alatt - épp csak 100 m füves-bozótos őserdő választott el tőle.
Mivel Budapest kerékpárútjain edződtem, engem semmivel sem lehet elrettenteni. Vad csatakiáltással átgyalogoltam a bozótoson - és egy embermagasságú vízmosás tetején találtam magam. Miután lemásztam a vízmosáson, a kalandtúra tényleg befejeződött. A Nagytétényi út mellett egy egészen barátságos bringaizé van, a gödrös és keskeny betonhídjától és a tragikusan hirtelen (átvezetés nélküli) végétől eltekintve jól járható.
Az érdi körforgalmak is komoly kihívást jelentettek. Szerintem a valóságban még több van, mint a térképen, pedig ott is van elég. Ráadásul a szentháromság-táblákat sem sajnálták. Én igazán igyekeztem elkerülni őket, de ez esélytelen vállalkozás volt. Nagyjából a Nagytétény-Érdliget vasútállomás magasságától kezdve a hatos utat követtem, jobb ötlet híján.
A 6-os úton burkolat kifogástalan volt, sehol egy kátyú vagy repedés. Az út szélét jelző fehér csík mellett az aszfalt még 30-60 cm szélességben folytatódott, nagyrészt ott mentem. A forgalom elenyésző volt, aki jött, az is nagy oldaltávolsággal előzött.
Mivel Dunaújvárosig közcsapokat nem nagyon találtam, letértem a 6-os útról a városközpont felé, hátha találok valami ivókutat. Közkút nem lett, csak egy McDonald's autós kiszolgálással, ahol vettem narancslevet és a kulacsomat is megtöltötték csapvízzel. Összekotyvasztottam a narancslevet a vízzel, feltöltöttem a kulacsaim, a maradékot pedig megittam. A vízszerzésnek viszont ára volt - Dunaújváros ugyanis egy gödörben van.
Sárbogárd felé a letérést nem találtam meg, maradtam a 6-os úton Dunaföldvárig. Itt egy "Cece jobbra" tábla alapján visszataláltam az eredeti útra. A 61-es út is nagyjából sima volt, bár itt már előfordultak kisebb hibák néhol. A forgalom viszont egészen elfogyott, élő embert szinte csak a falvakban lehetett látni. A 61-es utat követtem Dombóvárig, ahol a 611-es úton mentem tovább. Itt az aszfalt sokkal keskenyebb és ócskább volt, a széle töredezett, és a forgalom is megnőtt. Valami kerékpárizé is volt az út mellett, de mire kimentem rá, épp el is fogyott. Egyébként egész jó minőségű volt, de szokás szerint tragikus hirtelenséggel lett vége.
A 611-es út után a 66-os úton mentem tovább, Árpád-tető felé akartam a Mecseken átmenni. Ezen a részen már rendesen volt forgalom, és mikor az erdőbe beértem, dörögni kezdett az ég. Gondolkodtam, hogy visszamenjek-e Mánfára, vagy reméljem, hogy elérem Pécset. Mivel nem dörgött nagyon és nem is túl sűrűn, meg a hegytető is közel volt, tovább mentem. A csúcsot 224 km-hez vártam, 225 km-nél találkoztam az első néhány esőcseppel, és az út még mindig emelkedett. Itt a Gondviselés keze betette a lábát - az út bal oldalán nagy piros napernyőket pillantottam meg. Nem délibáb volt, hanem a Mecsek Pihenő vagy valami hasonló nevű büfészerűség teteje. Az ernyők alatt vártam ki, hogy a zuhogó eső elálljon. Fél óra üldögélés után indultam tovább. A déli lejtő nagy része már szinte mindenhol száraz volt, a Pécsen belül viszont voltak vizes szakaszok. A táv a végére kicsit több mint 239 km lett.
Eredeti útvonalterv, szintrajz: http://www.bikemap.net/route/1020293
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése